Most vettem egy klasszikusnak számító képregényt, a Sandman első részét. Ebben a 2 cikkben az 1-2 részről olvashattok.
Mindannyian szoktunk álmodni. Mikor elalszunk, belépünk egy különös és misztikus világba, amely a fejünkben létezik, mi adjuk hozzá az alkotórészeket. Az álomban minden lehetséges, megváltozik a fizika, halottak térnek vissza, a legbizarrabb és legcsodálatosabb dolgok eshetnek meg. Az emberiséget ez a belső űr azóta foglalkoztatja, hogy megtanult gondolkodni. A legnagyobb rejtély a világon. Nemzedékek meséinek, mítoszainak, képzelgéseinek helyszíne, tárgya, alanya. Minden időnek megvan a maga Álom-meséje…
Az egész 1916 egy sötét éjjelén kezdődött. Roderick Burgess, a századelő okkultistáinak egyik nagyravágyó tagja félelmetes és grandiózus tervet vett a fejébe: foglyul ejteni a Halált, így érve el az örökkévalóságot. Azonban valami balul sül el, és egy különös, maszkos alak ölt testet a léten túlról. Burgess megfosztja tárgyaitól az alakot, és évtizedekre egy mágikus üvegbuborékba zárja a férfit, kinek szemei úgy izzanak, mint örök csillagok. Az okkultisták lassan ébrednek rá, hogy magát Álmot, a Végtelenek családjának egyik hatalmasságát tartják rabságban. Mialatt az Álmok Fejedelme börtönében sínylődik, a világban minden a feje tetejére áll. Hetven év után azonban Morpheusz végül kiszabadul, és nekilát, hogy újjáépítse az Álmok Birodalmát.
Neil Gaiman, aki akkor még nem számított olyan nagy névnek, Karen Bergertől, a DC Comics szerkesztőjétől megbízást kapott egy új képregény-sorozat megírására, amely korábbi DC-s karaktereket értelmezne át. Gaiman elő is állt egy történettel az Álmok Uráról, akit a halandók világában foglyul ejtenek, majd kiszabadulása után varázstárgyai felkutatásába kezd. A kiadó rábólintott a tervre, és 1989-ben meg is jelent a Sandman első száma. Ugyan még nem látszott, mi fog körvonalazódni a rendhagyó történetből, Gaiman lassan fölépített egy saját mitológiát, ami az emberiség álmokkal kapcsolatos képzelgéseire, mítoszaira építve sajátosan borús és magával ragadó történetben tornyosult ki. A sorozat hatalmas siker lett. 1989 és 1996 között 75 Sandman-kötet jelent meg, a kiadvány pedig a DC Vertigo-sorozatának ékköve lett. A Sandman sokak szerint minden idők legjobb képregénye, és miközben forgatjuk a kiadványt, hajlamosak vagyunk egyetérteni velük. A képregény értékét az is mutatja, hogy egyik története – a „Szentivánéji álom” – 1991-ben World Fantasy-díjat nyert, ami a képregények között mindeddig egyedülállónak számít. De nézzük, mi is adhatja a Sandman egyedülálló jellegét.
Ugyan idehaza jelen pillanatig csak a teljes sorozat lefutása után megjelentetett 10 gyűjteményes kötetből az első három férhető hozzá – ebben az írásban a harmadik kötetről nem lesz szó –, mégis már ezek alapján felállíthatóak bizonyos jellegzetességek, melyek az egész képregény-folyam sajátjai. Kezdjük mindjárt ott, miből is táplálkozik maga a Gaiman teremtette Álomkirály. Először is, a név utalás egy korábbi DC-hősre, Wesley Dodds-ra, aki 1939-ben tűnt fel először, és Gaiman említést is tesz rá, mint valódi személyre. Ne feledjük, ez itt a DC világa, itt létezik Gotham, az Igazság Ligája, a legtöbb szereplő pedig – legyen szó John Constantinról vagy a horror-képregények régi házigazdáiról, Káinról és Ábelről – valamilyen DC-s sztoriból lett előhozva. De ezen felül Gaiman Sandman alakjának megalkotásakor egy sor más populáris és folklórelemet is beleépített a figurába és a történetbe, legyen szó hatvanas évekbeli popslágerről vagy a Piroska és a farkas egy hátborzongató változatáról. Gaiman legalább annyira utánajárt a dolgoknak, mint egy tudományos munka összeállítója, és valljuk be, a precizitásra, utalásokra és öltetekre nem lehet panaszunk. Ugyanakkor érdemes kiemelni, hogy képregényről van szó – tehát a sztorihoz hozzá tartozik a rajz is. A Sandmanen több rajzoló, festő és más alkotó dolgozott a hét év alatt. A kezdeti képkockákon még látszik némi bizonytalanság, mintha nem teljesen tudnák, mit is akarnak. Ez persze a sztoriban is látszik, Gaiman mintha még csak ismerkedne a világgal és teremtményével.
Beszéljünk azonban most csak a képekről, hisz arról egyszerűbb(?)/rövidebb(?). A Sandman egészére jellemző, hogy a panelek (képkockák) nem szimplán kapcsolódnak egymáshoz. A képregény kereteit feszegető művekhez hasonlóan Morpheusz története is bonyolult rendszerben használja ki a panelek egymáshoz kapcsolódását. Az egész történet így pörgőssé, gyakran letaglózóvá, meghökkentővé válik. Gaiman és a rajzolók tudják, hogyan kell berántani az embert a történetbe. Ráadásul a szereplők sem hétköznapi alakok. Az Álomúr fekete alakjával és komor tekintetével méltán válik az egész saga fókuszpontjává. De a Végtelenek másik hat tagja sem szokványos megjelenésű – talán csak Végzet alakja olyan, amilyennek elképzeljük –, Halál pl. egy gót lány képében jelenik meg, míg Vágy egy öltönyös, visszafogott alaknak tűnik. A rajzolók a mellékszereplők megalkotásánál sem fukarkodtak: a különféle álomlények, a Pokol démonai – Morpheusz Pokolba tett utazása a maga hisztériás és hátborzongatóan őrült képeivel mindenképpen emlékezetes – és egyéb alakok mind-mind egyediek, tökéletesen illeszkednek ebbe a misztikus világba, és az olvasó csak annyit tud mondani némelyikükre, hogy hűha…
